Az anya véleménye
Mindjárt itt a halottak napja, s bár vannak rokonok, közeli családtagok, akiket már elvesztettem, egész egyszerűen hidegen hagy ez az ünnepnap.
Gyerekkoromban rendszeresen kimentem szüleimmel a temetőbe, de mint remek séta és gesztenyegyűjtő hely rémlik csupán. Jókat nézelődtem, olvasgattam a halottak adatait, nézegettem a fényképeiket, csodáltam a néha monumentális márványszobrokat, de mindig is jobban tetszettek a sima fakeresztes sírok.
Minek mászkáljak ki a temetőbe, vigyek virágot egy sírra? Kinek jó ez? Belőlem érzelmeket nem vált ki, a halottból jó eséllyel pláne nem. A halottaim által kiváltott emlékek bennem élnek és velük való kapcsolatomat, hozzájuk főződő érzelmeimet magánügynek tekintem.
A sok cifra sír hasonlít a házakra, kerítés, autó, egyéb vagyontárgy vetélkedőkre, amiket körülöttem látok: kinek van nagyobb, márványosabb, több virággal megtömött. Talán az lenne a jobb ember, aki után többen sírnak és járnak ki a temetőbe?
A szokást, a szimbólumot értem, de nem követem – talán, ha mexikói mintára bulizni járnánk ki és jókat ennénk-innánk a halottak emlékére, az jobban bejönne, de látszólag lógó orral, csöndben sírt rendezgetni semmi kedvem, és annyira képmutatónak tűnik számomra… akkor már előbb gyújtok otthon egy gyertyát emlékükre, veszem elő fényképeiket és mesélek el egy emlékezetes történetet a családomnak a számomra fontos halottról.
Temetéseken mindig furcsa euforikus öröm jár át – ÉN MÉG ÉLEK! – és ha van rá lehetőségem, megvizsgálom a halott életét és halála okát, körülményeit – hogy mire figyeljek, hozzá hasonlóan ne járjak időnek előtte… És igyekszem minőségi életre törekedni, hogy ne bánjak meg semmit, ha elérkezik a végórám.
Amit viszont tudok: nem szeretném egy sírban végezni, de semmilyen más szabványosított urnában, dobozban vagy az otthoni szekrénypolcon sem. Hallottam olyan családapáról, aki a wc-ben egy külön polcon tartotta anyukája hamvait, és minden reggel beköszönt „neki”: Jó reggelt, Anyuka! Pár év múlva egyébként kinyírta a családját… nyilván nincs egyértelmű kapcsolat, de érdemes elmélázni a helyzeten…
Ha tényleg tilos szétszórni a hamvaimat a jelenlegi jogszabályok alapján egy erdőben csak úgy, vagy a Dunába, akkor ássák majd el akárhova egy magánkert szegletében, elvégre „porból lettem és porrá leszek”. Nincs jelentősége, mert hiszem, hogy jelenlegi megnyilvánulásomnak csupán egy formája az anyagi, de nem vagyok egyenlő az anyaggal.
Az életben kell megadni az embereknek a tiszteletet, szeretetet, nem pedig az után, hogy meghaltak.
A lány véleménye
Hogy miért nem megyek temetőbe ilyenkor (és egyébként az év többi napján sem)? Egyrészt, mert lusta vagyok és utálok gyalogolni, főleg halott emberkék között. Másrészt, mert szerintem ugyanúgy otthon is meg tudok emlékezni a szeretteimről, mint egy körülkerített, felettébb nagy kertben.
Egy, már nem élő embernek nem tök mindegy, hogy mi van az élete után? De most komolyan, mi értelme virágokat szárítani a sírján? (Ahhoz elég, ha az ablakban felejted.) És ez a nap miért különb, fontosabb nap a megemlékezésre?
Fel nem foghatom ezt a temetkezéses mizériát sem… Én például leszögeztem, hogy engem majd tessék ledobni Déva váráról – vagyis nyilván nem a holttestemet (hoppá, még agyonütne egy gyanútlan túrázót), hanem a poraimat.
Mindig vigyorogva rázom a fejem, amikor jön a két nagymamám, és egymással versengenek, hogy ki vigyen el halottak napján a temetőbe. Lehet, hogy néhanapján tényleg meg kéne látogatnom apám sírját, de valahogy nem tartom fontosnak, hogy én ezért kibumlizzak ilyen fasza helyekre, és nagyikák hadán átverekedve magam rohanjak virágcsokrot libegtetve az említett parcellához.
Régen gyakran mérgesen tudtam csak apámra gondolni, amiért itt hagyott minket, még csak nem is volt ideje megismerni (3 éves voltam, mikor meghalt), de ahogy egyre idősebb lettem, úgy értettem meg, hogy nem engem akart bántani ezzel – hisz nem körülöttem forog a világ. Ma már csupán mosolygok egyet, ha eszembe jut. És bevallom, ez nem naponta történik meg, nem megyek ki hozzá a temetőbe, és nem sírok-rívok ezen a napon sem.
De emlékszem rá és szeretem. Nem csak halottak napján.
Az apa véleménye
Ez a temetőbe járás az előző generációkba jobban beégett, mint a mienkbe (38). Nem beszélve az utánunk jövőkről. Sokan elmennek a halott helyére, hogy ott róják le tiszteletüket/emlékezzenek meg az emberről, aki már csak „ por ës homou vogymuk”. Miért? – jön bennem a kérdés. Miért kell ehhez egy fix hely, egy kijelölt terület, ami csak az illetőé – azaz a jogviszony alapján, aki fizet az adott helyért x évre.
Gyorsan utánanéztem, mi értelme a temetésnek mint olyan (nem a megemlékezésnek, a temetésnek), s találtam is nagyon szép, kerek, tartalmas mondatokat, amelyekkel még egyet is tudok érteni :
„Az ősök tisztelete nem más, mint saját múltunk emlékének ápolása. Ahogyan halottainkat tiszteljük, úgy viselkedünk az élőkkel is. Az emberi élet szokásainak utolsó kegyeletteljes alkalma a temetés, amely az emberi méltóság gesztusa. Olyan érték, amely kultúránként változhat, de tartalmát, jelentését tekintve egyetemes. A temetés a család a hozzátartozók végső búcsúja, amely egyszeri és megismételhetetlen.” (http://www.temetkezes.abbcenter.com/?id=22557&cim=1#)
Ezzel semmi baj nincs. Nekem igazán a temetés utáni mizériával van. Azaz amikor november 1. van, akkor gyorsan menjünk ki mamához, szedjük össze a családot, vegyünk virágot, jaj, a kis kapát is vigyük, mert nem voltunk kint egy éve már. S ez itt a gond. Tisztelem-e azzal az emlékét, hogy ha egyszer egy évben kimegyek és úgy teszek mintha? És ilyen a karácsony is. Egy nap, amikor “de szeretlek titeket”, de másnap agyonverem az asszonyt, mert megcsalt Ferivel, vagy elhagyom a férjem, mert csak 60ezret keres – akkor hol a tisztelet? Sehol.
Kell-e nekem temető ahhoz, hogy apámat felidézzem, ahogy megölel, ahogy együtt autózunk, s mondom neki, hogy menjen gyorsabban, vagy épp részegen jön haza és lefekszik aludni? Nem. Nem kell. Bármikor tudom érezni a bajszát az arcomon, amikor megpuszil. Bármikor fel tudok idézni képeket, amelyeken tudok mosolyogni magamban. Kell-e ehhez egy hely, amiért fizetek és 20 évig enyém? És ott is azon aggódjak, hogy majd a fiam kifizeti-e a következő 20 évet, mert ha nem, akkor rám tesznek egy asszonyt, másik embert, vagy esetleg egy gyereket?! Jobban fog-e tisztelni az itt maradt emberke, ha van egy hely, ahová kijárhat?
Jobban tiszteli–e Istent, aki templomba megy, vagy aki „csak” otthon imádkozik? Jobban tiszteli-e Allahot, aki Mecsetbe megy, vagy saját imahelyet alakít ki? Mire ezeket a sorokat megírtam, azt gondolom, végső búcsú kell. Temetőbe járni továbbra sem hiszem, hogy kell. Bodorság.
Ha meghalok:
Szórjatok szét egy hegyen,
Szél fújja szét testem.
Szabad legyek ismét, szárnyaló a kék égen,
Áldás, hogy Ismertelek s hogy Veletek éltem.
ui.: Mosolyogni ér. 🙂 Még a temetésen is!
