Az anya véleménye

Reménytelen vállalkozásnak tartom… inkább meg kéne próbálni elfogadni, de azt sem mindenáron.

Ideig-óráig felveheti valaki az „elvárt” szerepet a cserébe kapott „szeretetért”, elismerésért, elfogadásért, meleg vacsoráért, nyugalomért, szexért, zsebpénzért és még sorolhatnám az egyéni nyereségek listáját –  de idővel a gumilabda-hatás jelentkezik: minél jobban elnyomom magamat,  annál nagyobb erővel fog robbanni egy feszült pillanatban, amikor már nem bírom tovább. Vagy belebetegszem szó szerint, hogy nem lehetek önmagam.

A környezetemben élő nők többsége kész elváráslistákkal várja/várta a nagy Őt – aki nem jön, vagy nem ugorja meg a  lécet -, így évek óta egyedül él, vagy a házasságban jön rá, hogy „te jó ég, mekkora marha voltam, hogy azt hittem, majd megváltoztatom/megváltozik”, hiszen a párja belekényelmesedett a házasságba, és még kirívóbban hozza az elviselhetetlen működését.

Én is vártam: megboldogult férjem elvesztette a munkáját és ezzel együtt az önértékelését is. A depressziót és az alkoholt választotta megoldási útnak, 4 év alatt bele is halt. Én vártam a csodát, mondtam a magamét, kitanultam a depresszió kezelési megoldásait, persze sokra nem mentem vele… végigasszisztáltam a 4 éves szétesését, ami több mint 10 év távlatából tanulságos volt – ám ott, akkor maga a pokol.

Így vagyunk hát csalódottak, boldogtalanok, elkeseredettek, frusztráltak, ha mégsem úgy alakul az életünk, ahogy elvárjuk. A kisgyerekeknél még elfogadom az álomvilágot, de egy 30 év feletti embernél már mosolyfakasztó a naivitás, amivel ragaszkodik a sokszor irreális elképzeléseihez, arról nem is beszélve, hogy ő fényévekre van a felsorolt dicsőséglista tételeitől…

Nehéz kipukkasztani az illúzió-lufijainkat, amik olyan szépek, színesek, lebegnek az égen – de szerintem a valóságra és elfogadásra nevelés a boldog emberré válás alapja.

Az apa véleménye

Nem lehet megváltoztatni senkit, legfeljebb irányt mutatni, ha kérdez. Ha nem is kérdez, halott ügy. Zsarolás, hiszti, és kicsit meghalt lelkek, illetve nagy egocsaták színhelye lesz a kapcsolat.

A lány véleménye

Tökre megértem azokat, akik a saját akaratuk szerint formálnák a világot, csak (sajnos) egy idő után senki sem hagyja magát megváltoztatni mások kedvéért. Eleve felesleges óriási, az adott emberhez egyáltalán nem illő fejlődéseket várni, mint például egy szuperérzékeny lelkületűtől, hogy ne sírja el magát az xedik mexikói szappanopera megrendítő zárójelenetén, ugyanis csak az időnket pazaroljuk. Persze, kis apróságok történnek nap mint nap (pölö, hogy egyszer majd, a távoli jövőben, reméljük, végre célba ér a folytonos hegyi beszéd a zoknik és az egyéb, földön sínylődő ruhadarabok elpakolására vonatkozóan) – de egy ember személyiségét csak formálni, alakítgatni tudjuk, teljesen megváltoztatni nem. Hacsak nem megy keresztül az illető egy agymosáson. Bár az nem tudom, illegális-e.

Ha már annyira ég bennünk a vágy a változtatás iránt, én azt mondom, nézzünk magunkba. Lehet, hogy pont bennünk van a bibi, nemde? Ne a Föld összes emberkéjén akarjunk „segíteni” először, hanem inkább magunkon, legtöbbször ugyanis ránk reagál a világ – és ha mi jól érezzük magunkat a bőrünkben, máris kevésbé lesz olyan nagy horderejű az a változtatgatás. És egyébként sem kötelező minden fűvel-fával szuper kapcsolatban lenni. 🙂