FEDEZÉKBEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!

A lány véleménye

Úgy veszem észre, a világvége közeledte felettébb összehozza az embereket, mindenki próbálja a legkedvesebb formáját mutatni, hogy még véletlenül se Lucifer szerény hajlékába jusson. Persze ez csak akkor van így, ha hiszel a Pokolban. Meg ha egyáltalán azt beveszed, hogy holnap valami kikúrt nagy csoda folytán mind megdöglünk.

Ma például osztálykarácsony végén – búcsúzkodás közben – az a gyerek is boldog karácsonyt kívánt és megpuszilt engem, aki valamilyen hihetetlen (és ismeretlen) oknál fogva rühelli mélyen tisztelt személyemet. Bár ez lehet, hogy az ünnep szelleme miatt történt. Mármint hogy normálisan viselkedett. Mindenesetre meglepő élmény volt, közvetlen egy héttel az után, hogy a szemembe köpte, hogy egy f@szszopó köcsög vagyok. Szóval pöpec.

Most már teljes mértékben készen állok rá, hogy feldobjam a talpam, hiszen Pitbull puszikát lehelt orcáimra. Ami igen nagy megtiszteltetés (nem). Arrive derci, holnap találkozunk a köztemetőben. Bár… ha mind kipurcanunk, lehet, hogy nem lesz, aki eltemessen… Oké, helyesbítek: arrive derci, meghatározatlan idő múlva találkozunk a köztemetőben. Vagy az árokban. Ahogy tetszik.

Az apa véleménye

Sokat agyaltam már rajta, illetve tudom, hogy lesz, sőt volt is már. Nem is egyszer. Amikor anyám közölte, hogy nem kapom meg a számítógépet, mert a házvásárlásra kell a pénz, világvége volt. Ölni, pusztítani tudtam volna. Aztán amikor a hőn áhított szerelmem mást választott siheder koromban. Na, akkor volt aztán csak világvége. Húúú, de fájt. Persze másnap felkelt a nap. 🙂

Világvége van-e az elalvó embernek, aki nem kel fel többet? Világvége van-e a kisgyereknek, amikor nem találja az anyját? Azt gondolom, IGEN. Minden nap, minden percben van valakinek világvége.

Persze a párom – a témafeldobó asszonyság – nem ezekre gondolt. Nézzük, dec. 21-22-én MI lesz? Szerintem egy nagy semmi. Miért? Mert az asztrológus anno azt mondta, hogy 85-ig élek, ergo lehet, hogy világvége lesz, de számomra csak később. Azért ma (2012.12.20.) vettem egy fűrészt, hogy a pincében lévő faanyagot fel tudjam vágni. Ha világvége lesz, akkor jól jön, mert áram nélkül is tudom használni.

Világvége, illetve „mi lesz, ha majd lesz valami” tervekre egy példa a környezetemből: kislány egyedül él vidéki házban. Építtetett egy kemencét – kályhát, hogy ha nem lesz áram, tudjon fűteni. Ez oké. Barátom megkérdezte a kislányt: de hány kiló liszted van itthon? Válasz: 2 kg. Arról nem beszélek, hogy az fel sem merül a fejében, hogy víz sem lesz akkor… Nem ragozom. Részlegesen felkészülni egy hosszabb eseményre meg nem sokat ér szerintem. Melegben éhen halni valóban jobb lehet.

Világvége, ha lenne: közbiztonság megszűnne azonnal, mint olyan. Ebben biztos vagyok. Az emberi pánik, illetve „ingyen van a boltban a cucc” (TV, kaja, miegymás) azonnal egy rablássorozatot indítana el. Láttunk már ilyeneket a világban: los angelesi zavargások 92-ben, Öbölháború, vagy a 2003-as amerikai „nagy” áramszünet. Nem világvége események, csak zavargások, aminek első lépése a pusztítás és rablás. Jugoszláv háború… Pár nap s minden üres. Aztán jönnének a szomszédok kirablásai… Aki most éhezik, s napi gondjai vannak, nem gondolom, hogy otthon ülve várná a halált – én tuti nem. Aztán pedig csapatok járnák az adott területeket, s rabolnának a másik csapattól, más területekről… Tiszta Mad Max korszak lenne. Kíváncsi lennék, a magyar katonaság mit kezdene egy ilyen országos helyzettel. Na meg az elektromos művek tudja-e, készül-e arra, hogy ha napkitörés van, s jön felénk az anyag, akkor érdemes lekapcsolni a rendszert? S esetleg le is kapcsolnák-e?

Na de ne kerüljön erre sor. Pár napig van kajánk, meleget tudunk csinálni, a Duna pedig pár nap alatt letisztul iváshoz is. Plusz gyorsan utána is nézek egy két forrásnak a környéken. Biciklikerék felfújva, lánc beolajozva. A balta meg a fűrész sok helyzetet meg tud oldani. Amire én max. számítok a közeljövőben, az mindössze egy nagyobb napkitörés, amitől nem lesz áram jó pár napig. Ebben hiszek, erre számítok, de világvégére semmiképp. Max, ha kitesz a párom. Pár napig világvége lesz, az tuti, de aztán újra felkel a nap…

Az anya véleménye

Sokan várják a holnap állítólag bekövetkező világvégét körülöttem, esetleg tartanak tőle, vagy viccelődnek róla.

Elméláztam azon, miért nem érint meg ez az egész történet… ami először eszembe jut, hogy sorsunkat nem kerülhetjük el, ergo ha tényleg holnap vége lesz a világnak, akkor tök mindegy, úgyse tehetek ellene semmit. Ha tehetnék is, szeretnék-e valóban egyetlen vagy a maroknyi túlélő közé tartozni? Lehet, nagyobb cumi lenne nekem, a korántsem gyakorlatias fej-embernek feltalálnia magát például áram, víz, benzin nélkül, mint „átutazni” a másik oldalra. Aztán jön a már többször elvégzett számvetés, tennék-e bármit másképpen, mint eddig? Szerencsére nemleges a válaszom… már szabin vagyok, itthon, szeretteim körében ülök éppen, akik szintén tudják, hogy milyen fontosak nekem – ezért ennél jobb időt és helyet választani sem tudnék egy világvégére. Jó eséllyel hosszú agóniára sem kell számítani, ha mázlink van álmunkban vagy pár pillantás alatt következik be.

De ha már világvége… igazán vége lehetne 1-2 „lufi”-, álomvilágnak, amiben egészen sokan élnek… Amivel napi szinten szembesülök, mint egy multi-cég pénzügyese: az állandó növekedés és az „elég” nem létező fogalma. Na, ennek a téveszmének a temetésén még a sírásók közé is beállnék és a koporsót is vinném a vállamon. Ki hallott már ekkora baromságot, hogy valami állandóan növekedjen? Kétpólusú világban élünk, belégzés-kilégzés, már a tüdőnk is váltakozva nő és csökken, hogy életben tartásunkat szolgálja. Hiszem, hogy egyszer fent, egyszer lent, és kimondta, hogy a profit, a nyereség állandóan növekedhet? Miért kell úgy csinálni, mintha?

Elhiszem, hogy motiválni kell a dolgozókat és állandóan faragni a költségeket lefele, de miért nem lehet felvállalni, hogy most éppen lefelé tartunk, nem látjuk, hol a gödör mélye, húzzuk össze magunkat és próbáljuk túlélni ezt a gyengélkedő időszakot? Miért kell mindig hazudni, rózsaszínűre festeni a nem túl színes valóságot és addig szajkóznia a vezetésnek, míg végül ők maguk is el nem hiszik? Miért nem tudjuk azt mondani, hogy elég? Elég a profit, belátjuk, hogy válság van, beérjük ennyivel, lesz majd jobb is. És otthon: elég ruha van a szekrényemben, elég pénz a zsebemben, elég kaja a hűtőben – nem fényűző, nem eszetlen mennyiség, de bőven elég…

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Az anya véleménye

Nincs elvárás, nincs csalódás – ezt mondogatva nevelgetem a mai napig önmagamat, környezetemet. De valóban létezhet elvárástól mentes élet?

A saját elvárásoknak 3 nagy csoportját különböztetem meg: elvárások saját magam felé, elvárások szűk családomon belül, és végül mindenki felé, aki ezen kívülre esik.

Saját magam felé hajlamos vagyok túl szigorú lenni, sokáig tanulgattam a megbocsátást és az elnézést a hülyeségeim, tévedéseim iránt. Hiszen hibázhatok, tévedhetek – ettől még továbbra is szeretnivaló, értékes némber vagyok. Tudom, honnan jön ez a zsigeri maximalizmus: egy érzelmileg nehezen megközelíthető apukától – ha bekapcsol a régi érzés, tudatosítom, hogy már nem vagyok kisgyerek, időközben felnőttem.

Szűk családom alatt páromat és gyerekemet értem; itt már árnyaltabb a kép, az együttélésünk megköveteli, hogy a szabályrendszerünket folyamatosan karbantartsuk, de a viszonylag tág keretek között szabadon mozgunk és cselekszünk.
Vannak elvárások, amiket szóban is kimondunk egymás felé és a szövetségünk alapjait képezi: ilyen például, hogy mi fér bele a kapcsolatunkba és mi nem, egy harmadik fél például egyáltalán nem, de az étkezés utáni hangos böfögés sem talál pozitív visszhangra részemről, elvégre nem arabok vagyunk, ahol ez a háziasszony felé szálló illatos dicséret. Aztán létezik szavakon túl működő jelzőrendszer, ami lehet pillanatnyi is, amiből vágjuk, hogy most éppen jobb, ha nem szólunk a másikhoz.

Mivel lányom még nem nagykorú, bizony rajtam is van felelősség, nevelgetem, reszelgetem, finomítgatni próbálom azt a már korántsem nyers anyagot, amivel megszületett. Vannak felé elvárásaim, de mindig igyekszem elmagyarázni neki, hogy miért várom el azt, amit, és miért fontos nekem az adott elvárás. Nagyon okos, jó eszű,  így „kénytelen” jól teljesíteni az iskolában. Ám mielőtt bárki rám sütné a maximalista anya bélyegzőt, jelzem, hogy folyamatos megfigyelés alatt van a gyerek, és miután napi 1 óránál még mindig nem tanul többet, a könyvtárból kivett könyvforgatási sebessége pedig 10-14 napnál nem több, így azt gondolom, bőven belefér az életébe egy kis plusz erőfeszítés a minőségibb tudásért.

Természetesen elfogadjuk, hogy van 1-1 gyengébb pillanat, alulteljesítés, hiszen mindenkinek lehet rossz napja,  megértem, ha mondjuk, a készségtárgyakból a tanár az előírt átlaghoz méri a tudását és így szerez gyengébb jegyet. Egy kérdésem van mindig: te mindent megtettél? Ha igen a válasz, akkor ennyi, és már nem is érdekel az osztályzat, amit kap, szó nélkül írom alá. Megtapasztalta, hogy gyakorlással bármit erősíthet, javíthat, és máris pipa a tananyag, így elvárom, hogy ha valamit nem ért, szóljon – átnézzük együtt, gyakorol, és a végeredmény, hogy tudja az anyagot.

Rajtuk kettőjükön kívül viszont az elvárásaimat igyekszem a kezdő mondat szellemében minimalizálni, mivel alapvetően vannak a társadalom és adott környezet (pl. munkahely) által felállított szabályrendszerek – azon túl egyre kevésbé terhelem a kapcsolataimat a saját elvárásaimmal. Nem várom a főnöktől, hogy továbbképzésre küldjön, hogy mint emberrel beszélgessen másról is, mint munkáról. Az említésre méltó munkán túli történéseimet pedig megbeszélem a számomra fontos emberekkel vagy (ahogy azt a legtöbbször teszem) saját magammal „beszélgetek”, azaz megpróbálom több szemszögből megvizsgálni életem azon történéseit, amik érzelmileg megérintenek.

Azt látom magam körül, hogy mindenki elvár valamit másoktól, sokszor úgy, hogy sose mondta ki pontosan, mit is szeretne, a másiknak olvasnia kellene a gondolataiban, illetve evidens, hogy tudja, számára mi a fontos. Eközben általában figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a másik, jelen fejlettségi szintjén, képtelen arra, amit tőle elvárnak…

Kár, hogy csak egy szemszögből nézzük a világot, és nem tudunk belebújni a másik bőrébe – mert például mi értelme a volt férjtől azt várni, hogy legyen tekintettel erre meg arra, ha már a házasság alatt is képtelen volt együttműködni? Ha megvizsgáljuk, milyen családban nőtt fel, kiderül, hogy anyuka világ életében kiszolgálta őt, bármit megtehetett a család szeme fényeként, és sose kellett együttműködnie.

Nő a frusztrációs szint, mérges az ember lánya – de kire is? Ha az ex-re, saját balgaságáról állít ki bizonyítványt, hiszen ismeri a másikat: ha x éven át nem működött valami, majd pont most fog hirtelen egyik pillanatról a másikra megváltozni? Esetleg magára? Csak sose vallaná be, hogy ezt bizony benézte, azt hitte, hogy majd érte, általa megváltozik a másik?

Ezt már el tudom fogadni, de nem érdemes sokat túrázni a negatív érzelmeken, mert saját tapasztalatból tudom, mennyire legyöngítik az embert… egyszerűbb elfogadni, hogy a másik csupán ennyire képes, és cselekedete csakis róla szól, őt minősíti.

Minimalizált elvárásaimmal  határozottan jobban érzem magam a bőrömben. Csak ajánlani tudom mindenkinek a nagytakarítást elvárásai háza táján!

A lány véleménye

Jaaaj, már megint egy fantasztikus téma… Na szóval: elvárások. Hogy mit is várok el magamtól? Hogy tökéletes legyek, nyilván, ez pedig természetesen sikerül is, hisz már az vagyok, nem is értem, miért olyan meglepő ez. 🙂 Oké, komolyra fordítva a szót, én eléggé maximalista vagyok alapban, ebből kifolyólag néha túlzásokba esek elvárások terén, és mély letargiába zuhanok (a falba verem a fejem, hisztizek, és olykor-olykor még sírni – úristen – is képes vagyok), ha valami nem úgy alakul, ahogy azt elképzeltem. Anyám ilyenkor azzal a szöveggel szokott jönni, hogy „ha nincsenek elvárások, nincsenek csalódások”, de – nekem elhihetitek – ez egy idő után ici-picit idegesítővé válik. De tényleg. Csak egy kicsit.

Könnyű azt mondani, hogy ne várj el dolgokat az életben, de szerintem nagyon kevés olyan emberke létezik, aki mindig spontánul és „majd lesz, ami lesz” hozzáállással áll az élethez – meg is emelem a nem létező kalapom előttük, mert ehhez azért tényleg nagy öntudat kell. Én egyelőre (de csak egyelőre!) nem vagyok erre képes, és éppen ezért nem is várom el a többiektől, hogy ne várjanak el semmit.

Ha-ha-ha, de vicces kedvemben vagyok ma…

Az apa véleménye

Most vagyok abban a kapcsolatban (életemben először), ahol az „elvárások” az életem részévé váltak – kicsit szabályok is talán, de semmiképp sem elfogadhatatlan mértékben ülnek rajtam. Sőt mi több, nincs hiszti, ha nem feleltem meg egy elvárásnak. Hogy miért? Mert nincs elvárás, vagy ha van is, azt egyenesen megmondják, jelzik, ergo a játszmák tiszták.
„Nincs elvárás, nincs csalódás” – hangoztatjuk sokszor családon belül, s erre is neveljük lányunkat. Leginkább Ő küzd eme démonnal.

Na de magamról, s az én elvárásaimról, illetve a felém intézett elvárásokról: én gyakorlatias emberke vagyok, s bizonyos dolgok bizonyos sorrendben, megjelenésben, meghatározott módon, formában logikusak és emészthetőek. Mindenkinek a saját fejében a saját elmélete a logikus és az igazán helyes megoldás.

Ám mi van akkor, ha összeköltözöl a kedvessel, akinek a fejében tök más ideológia van ugyanarra a formára, megjelenésre vonatkozóan? Annyira más, hogy nagyon: azaz számomra teljesen érthetetlen, hogy hogyan tudott eddig élni az életben. Ezekkel a dolgokkal kezdődött az a felismerés számomra: hogy nem csak az enyém az egyetlen, ami jó és logikus, csak mert az én rendszerem szerint az, amit látok, lehetetlen, s nem is létezhet olyan. Ezen hajlamos vagyok felhúzni magam; tehát elvárom, hogy úgy lássa a kedves is a világot, adott dolgot, mint én, mert az enyém a jó/jobb.
Ekkor kapcsol be a megfigyelő bennem és mondja azt: hülye vagy, haver. Mit csinálok ma már ezekkel a felismerésekkel? – Viccet.

Napokból egy példa: benéztem a konyhában a fazekas szekrénybe, mert kellett egy kis lábas, ami igaz, hátul volt, de a fedők is ott voltak. Na de hogyan? Legalul a kupakján áll egy, eldőlve, s ebben benne egy másik, szintén a kupakján. Ezen egy üvegfedő, majd egy kis lábas rajtuk. Bosszankodva elkezdtem átrendezni, és felismertem, hogy ez az elvárás – vagyis hogy miért nem logikus a fedőket normálisan elrendezni? – hülyeség. Viszont nem én lettem volna, ha nem szóltam volna be: „Drágám, ha a világ leginstabilabb építményét kell valahol megépíteni, majd téged foglak ajánlani. Szerintem amúgy Bábel tornyánál is tuti Ti raktátok a köveket.” Párom és a lánya is nevetett, velem egyetemben… Ettől jó, ettől működik a dolog – hogy tudunk ezeken nevetni.

Mi volt régen – és mik zajlanak le most a pároknál? Tipikus példa, hogy hazaérsz és a kedvesed rosszkedvű:

– Mi a baj? – kérdezed.

– Semmi – hangzik a válasz. Férfi agy: akkor minden oké. De a leányban mi van? „Miért nem tudja, mi bajom? Miért nem vette észre tegnap este, hogy beszólt, és az fájt nekem?” És durcás. Ergo van egy olyan elvárása, hogy a fiú ismerje fel, mi a baja.

Manapság történt meg velem, hogy egy nagyon régi ismerős, akinek én a számát is kitöröltem már, mert lehúztam a rolót vele szemben, írt egy sms-t, hogy megvan a számom neki, ezer éve nem beszéltünk, holnap névnapom lesz, majd beszéljünk. Én, felismerve az emberkét, gondoltam magamban, rendben, majd beszélünk… egyszer. 🙂 Nem válaszoltam semmit.

Másnap hívnak – szám letiltva. Gondoltam, egy ismerősöm (mivel börtönben van évek óta), így hív – bár amúgy is felveszem, ha így hívnak, hogy mi újság. Erre megszólal a számomra elfeledett ismerős, hogy „Szia, nem reagáltál semmit az üzenetre, valami baj van? Mi van veled?”. Hopp-hopp, jön a felismerés, hogy itt bizony az elvárást már számon is kérik. Ezek szerint reagálnom kellett volna. 🙂
Na, ezek azok az elvárások, amiknek semmiképp sem akarok sem megfelelni, sem az életemet ilyenekre pazarolni. S most nem az emberről beszélek, hanem saját magamról. A minden mással szemben felállított elvárás bodorság.

Ha elfogadom azt az alaptézist, hogy a világ és a történések az én tükröm, akkor azt kapom, amit én sugárzok, adok. Tehát, ha én úgy és azt teszem mással, amit szeretném, hogy velem tegyenek, már egálban is vagyunk. Ergo nem várnak el tőlem olyat, amit én sem várok el. Ha meg elvárnak, nem nagy baj, nem én csalódom.

Ha változtatni szeretnék valamit, például, hogy ha a párom beteszi a szekrénybe a fedőket, ne kupakkal lefelé kezdje, hanem esetleg belefordítva a saját edényébe, vagy „arcával” lefelé, akkor azt elmondom neki, és megvitatjuk, miért jó/ jobb az úgy. Persze elvárhatom csendben, s moroghatok minden nap, hogy ma sem úgy állnak a fedők, de ki megy tönkre? Én – na meg Ő.

Elvárhatom én a gyerektől is, hogy használja az eszét, ha ő fejjel megy a falnak; lehet, hogy csak este tudom meg, de ilyenkor átbeszéljük, hogy miért ment neki (mármint a falnak). Mert elvárni elvárhatok bármit – csalódni én fogok, ha nem úgy teljesül… tehát ha nincs elvárás, nincs csalódás.
Nagyon nehéz így élni, ez tény, és még én is csak az utat taposom, de már felismerem, és csökkennek a számok. Nekem tetszik ez az út.

Elgondolkodtam azon is, hogy a párom ugye „elvárja”, hogy cipőben ne menjünk a szobába – megbeszéltük, és az óta én is így teszek. Ez most akkor egy elvárás, mint olyan, amit betartok? Vagy szabály? Vagy egyszerűen csak értékelem a munkáját, és tiszteletben tartom a kérését? Vagy netán közös egyezség, hogy nem megyünk be cipővel a szobába?

Meg is van a válasz erre: a legelső mondat, amivel kezdtem. Szép keret lesz így: „Most vagyok abban a kapcsolatban (életemben először), ahol az „elvárások” az életem részévé váltak – kicsit szabályok is talán, de semmiképp sem elfogadhatatlan mértékben ülnek rajtam.”

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Hogyan optimalizálja két felnőtt a szeretének kifejezését otthon, hogy a kamaszlány is jól érezze magát?

Az apa véleménye

Szabályok. Mikor felkelsz, már vannak, s mikor lefekszel és elaludtál, csak akkor léptél ki a szabályok tengeréből.

Otthoni szabályok, akár tetszik, akár nem, vannak. Ki nem mondott, normális párkapcsolatban szintén – az együttélés szabályai -, amelyeket mindenki saját vérmérséklete és párja szerinti közös megállapodás fényében alkalmaz. Aki azt mondja, nincs szabály, az hazudik – saját magának.

De a közös szabályok vajon hogyan alakulnak át, amikor egy tinédzser jelzi, hogy „kérem szépen, ezt ne előttem”? Hogy mire utalok? A családunkon belüli, „pintyőzésnek” nevezett szeretetnyelv kifejezési módjáról.

Párommal gyakran – bár való igaz, ő többször szeretné – megöleljük, megpusziljuk egymást, vagy épp mikor elmegyek mellette, megfogom a fenekét, esetleg a mellét. Nem szexuális aktus jelleggel, pusztán szeretem megérinteni Őt (ez nem azt jelenti, hogy csak a mellét és a fenekét fogdosom), mert jó érezni a bőrét, én pedig tudom, hogy ezt Ő is szereti – ergo a metszet közös. Eddig szuper.

Aztán egyszer csak „Ne már, nem vagyok kíváncsi a szexuális életetekre!” – kiált fel a gyerek. Na, ilyenkor mi történhet?
Opciók:
·  „Én márpedig hozzáérek anyádhoz, Ő a csajom. Neked ugyan az anyád, de ha meg akarom fogni, megfogom.”

·  „Oké, ha itthon vagy, nem érek anyádhoz.”

·  „Kuss, Kölyök, fordulj el, ha nem tetszik.”

·  „Rendben, jobban odafigyelünk arra, hogy ne legyen számodra zavaró.”

S hopp, bejött egy újabb szabály a kapcsolatba, hogy az egyensúly fennmaradjon. De akkor én, mint – szerintem – érett férfi, mit tehetek? Ellopom a pillanatokat: izgalmasabb megfogni a kedvesem mellét, fenekét, amikor a gyerek nem látja, például a konyhában, vagy ha éppen a fürdőben van.

Változás: figyelek rá, hogy a gyerek ne legyen jelen – ne lássa, hogy igenis része a kapcsolatoknak a testiség is. Tehát a szabály beépült a rendszerbe. Persze néha lebukunk… Az meg benne van a pakliban, hogy hibázunk, Ő meg kiakad. Remélem, hamarosan lesz pasija – ezt kívánom neki, mert akkor nem ezen lesz folyton a fókusza. 🙂 Nekünk meg az új szabály a kapcsolat része lesz… észrevétlenül, de beépül a rendszerbe.

Az anya véleménye

Meg szoktuk csókolni, érinteni, ölelni, simítani egymást a párommal, ha éppen úgy tartja kedvünk, a lakás bármely területén, akár a lányom előtt is, aki mindjárt 15 éves. Ő ezt pintyőzésnek hívja, talán a madarak csőrözése után szabadon – és rettentően utálja, ha előtte zajlik.

Hozzátenném a történethez, hogy azt ő is imádja és igényli, hogy ölelgessük, puszilgassuk, mint egy kisbabát… órákat képes lógni mindkettőnkön, tehát nem a testi érintéssel van baja, hanem azzal, amit belevetít a mi érintéseinkbe: a nemiséggel. Párom a polgárpukkasztás bajnoka, az átlagtól erősen eltérően bír viselkedni  – amitől én még jobban imádom, és ami a többségnek simán nem fér bele, így konzervatív lányomnak meg pláne nem.

Gondolkodtam, hogy rám milyen hatással volt a szüleim intimitásának látványa annak idején… Rémlik, hogy tinédzserként a családi nyaralásokon mögöttük több méterre lemaradva araszoltam, így fejezve ki, hogy „nem velük vagyok”, hiszen ők kézen fogva, ölelkezve, egymást „darling”-nak szólítva andalogtak. Tehát engem is zavart, ráadásul a párom csupán 3 éve él velünk, és előtte éveken át egyedül voltam, tehát lányomnak még nem volt tapasztalata e téren. Új neki a helyzet, és valószínűleg fura lehet, hogy az anyja nem csak egy anya, hanem nő is.

Szeretjük egymást cukkolni a szűk keresztmetszeteinkkel, így lányom se úszta meg, hogy felmenői nemiségére felhívjuk a figyelmét, miszerint egyikünket sem a gólya hozta – nem sikerült meghatnunk, továbbra is elhatárolódik a látványtól, és témától is.

Mit lehet hát tenni? Fütyüljek rá és igenis vegye tudomásul, hogy van testünk és annak érintése jó érzéseket kelt, a szeretetünk kifejezésére is alkalmas? Sőt, értékelje, hogy az ő szülei igenis szeretik egymást és nem egy családi színházban él, ahol semmi és senki nem az, aminek látszik? Akár ez is lehet egy út…

Vagy: elfogadom, hogy őt zavarja, igyekszem minimalizálni a „pintyőző” esetek számát a szeme előtt, és a kis ördögöt is féken tartom magamban, aki direkt cukkolná őt a témával. Hiszen amit nem viselünk el másban, azt fojtjuk el magunkban, és elég egyértelmű, hogy a saját nemisége elfogadásához vezető igen rögös útnak még csak az elején tart. A határait azért feszegetjük – már végig tud nézni például egy ágyjelenetet a tévében, anélkül hogy „pfúj” jelzővel illetné és kiakadna.

Végül ez utóbbit választottuk: korlátozzuk magunkat előtte, de közben alig várjuk, hogy hazahozza első szerelmét és megtapasztalja, milyen viselkedni és visszafogni magunkat másokra való tekintettel – egy egyszerű csók esetében is.

A lány véleménye

Nehogy félreértés essék, semmi bajom a kapcsolatokkal (sőt, nem venném zokon, ha esetleg engem is elérne már a szerelem egy idétlen „bakfis” képében), de… Ne mondja nekem senki, hogy gyerekkorában mosolyogva, egy tál pattogatott kukoricával a kezében élvezte az édelgő szüleinek látványát, mert akkor nagyobb az orra, mint annak a fagyereknek, akinek most nem jut eszembe a neve.

Oké, egy puszi, érintés belefér, attól még nem okádom el magam, de a többit inkább tartogassuk a hálószobára. Szerény véleményem szerint semmi közöm az öregeim szexuális életéhez, és ennyivel számomra le is vagyon zárva a téma.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: