Az anya véleménye

Nincs elvárás, nincs csalódás – ezt mondogatva nevelgetem a mai napig önmagamat, környezetemet. De valóban létezhet elvárástól mentes élet?

A saját elvárásoknak 3 nagy csoportját különböztetem meg: elvárások saját magam felé, elvárások szűk családomon belül, és végül mindenki felé, aki ezen kívülre esik.

Saját magam felé hajlamos vagyok túl szigorú lenni, sokáig tanulgattam a megbocsátást és az elnézést a hülyeségeim, tévedéseim iránt. Hiszen hibázhatok, tévedhetek – ettől még továbbra is szeretnivaló, értékes némber vagyok. Tudom, honnan jön ez a zsigeri maximalizmus: egy érzelmileg nehezen megközelíthető apukától – ha bekapcsol a régi érzés, tudatosítom, hogy már nem vagyok kisgyerek, időközben felnőttem.

Szűk családom alatt páromat és gyerekemet értem; itt már árnyaltabb a kép, az együttélésünk megköveteli, hogy a szabályrendszerünket folyamatosan karbantartsuk, de a viszonylag tág keretek között szabadon mozgunk és cselekszünk.
Vannak elvárások, amiket szóban is kimondunk egymás felé és a szövetségünk alapjait képezi: ilyen például, hogy mi fér bele a kapcsolatunkba és mi nem, egy harmadik fél például egyáltalán nem, de az étkezés utáni hangos böfögés sem talál pozitív visszhangra részemről, elvégre nem arabok vagyunk, ahol ez a háziasszony felé szálló illatos dicséret. Aztán létezik szavakon túl működő jelzőrendszer, ami lehet pillanatnyi is, amiből vágjuk, hogy most éppen jobb, ha nem szólunk a másikhoz.

Mivel lányom még nem nagykorú, bizony rajtam is van felelősség, nevelgetem, reszelgetem, finomítgatni próbálom azt a már korántsem nyers anyagot, amivel megszületett. Vannak felé elvárásaim, de mindig igyekszem elmagyarázni neki, hogy miért várom el azt, amit, és miért fontos nekem az adott elvárás. Nagyon okos, jó eszű,  így „kénytelen” jól teljesíteni az iskolában. Ám mielőtt bárki rám sütné a maximalista anya bélyegzőt, jelzem, hogy folyamatos megfigyelés alatt van a gyerek, és miután napi 1 óránál még mindig nem tanul többet, a könyvtárból kivett könyvforgatási sebessége pedig 10-14 napnál nem több, így azt gondolom, bőven belefér az életébe egy kis plusz erőfeszítés a minőségibb tudásért.

Természetesen elfogadjuk, hogy van 1-1 gyengébb pillanat, alulteljesítés, hiszen mindenkinek lehet rossz napja,  megértem, ha mondjuk, a készségtárgyakból a tanár az előírt átlaghoz méri a tudását és így szerez gyengébb jegyet. Egy kérdésem van mindig: te mindent megtettél? Ha igen a válasz, akkor ennyi, és már nem is érdekel az osztályzat, amit kap, szó nélkül írom alá. Megtapasztalta, hogy gyakorlással bármit erősíthet, javíthat, és máris pipa a tananyag, így elvárom, hogy ha valamit nem ért, szóljon – átnézzük együtt, gyakorol, és a végeredmény, hogy tudja az anyagot.

Rajtuk kettőjükön kívül viszont az elvárásaimat igyekszem a kezdő mondat szellemében minimalizálni, mivel alapvetően vannak a társadalom és adott környezet (pl. munkahely) által felállított szabályrendszerek – azon túl egyre kevésbé terhelem a kapcsolataimat a saját elvárásaimmal. Nem várom a főnöktől, hogy továbbképzésre küldjön, hogy mint emberrel beszélgessen másról is, mint munkáról. Az említésre méltó munkán túli történéseimet pedig megbeszélem a számomra fontos emberekkel vagy (ahogy azt a legtöbbször teszem) saját magammal „beszélgetek”, azaz megpróbálom több szemszögből megvizsgálni életem azon történéseit, amik érzelmileg megérintenek.

Azt látom magam körül, hogy mindenki elvár valamit másoktól, sokszor úgy, hogy sose mondta ki pontosan, mit is szeretne, a másiknak olvasnia kellene a gondolataiban, illetve evidens, hogy tudja, számára mi a fontos. Eközben általában figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a másik, jelen fejlettségi szintjén, képtelen arra, amit tőle elvárnak…

Kár, hogy csak egy szemszögből nézzük a világot, és nem tudunk belebújni a másik bőrébe – mert például mi értelme a volt férjtől azt várni, hogy legyen tekintettel erre meg arra, ha már a házasság alatt is képtelen volt együttműködni? Ha megvizsgáljuk, milyen családban nőtt fel, kiderül, hogy anyuka világ életében kiszolgálta őt, bármit megtehetett a család szeme fényeként, és sose kellett együttműködnie.

Nő a frusztrációs szint, mérges az ember lánya – de kire is? Ha az ex-re, saját balgaságáról állít ki bizonyítványt, hiszen ismeri a másikat: ha x éven át nem működött valami, majd pont most fog hirtelen egyik pillanatról a másikra megváltozni? Esetleg magára? Csak sose vallaná be, hogy ezt bizony benézte, azt hitte, hogy majd érte, általa megváltozik a másik?

Ezt már el tudom fogadni, de nem érdemes sokat túrázni a negatív érzelmeken, mert saját tapasztalatból tudom, mennyire legyöngítik az embert… egyszerűbb elfogadni, hogy a másik csupán ennyire képes, és cselekedete csakis róla szól, őt minősíti.

Minimalizált elvárásaimmal  határozottan jobban érzem magam a bőrömben. Csak ajánlani tudom mindenkinek a nagytakarítást elvárásai háza táján!

A lány véleménye

Jaaaj, már megint egy fantasztikus téma… Na szóval: elvárások. Hogy mit is várok el magamtól? Hogy tökéletes legyek, nyilván, ez pedig természetesen sikerül is, hisz már az vagyok, nem is értem, miért olyan meglepő ez. 🙂 Oké, komolyra fordítva a szót, én eléggé maximalista vagyok alapban, ebből kifolyólag néha túlzásokba esek elvárások terén, és mély letargiába zuhanok (a falba verem a fejem, hisztizek, és olykor-olykor még sírni – úristen – is képes vagyok), ha valami nem úgy alakul, ahogy azt elképzeltem. Anyám ilyenkor azzal a szöveggel szokott jönni, hogy „ha nincsenek elvárások, nincsenek csalódások”, de – nekem elhihetitek – ez egy idő után ici-picit idegesítővé válik. De tényleg. Csak egy kicsit.

Könnyű azt mondani, hogy ne várj el dolgokat az életben, de szerintem nagyon kevés olyan emberke létezik, aki mindig spontánul és „majd lesz, ami lesz” hozzáállással áll az élethez – meg is emelem a nem létező kalapom előttük, mert ehhez azért tényleg nagy öntudat kell. Én egyelőre (de csak egyelőre!) nem vagyok erre képes, és éppen ezért nem is várom el a többiektől, hogy ne várjanak el semmit.

Ha-ha-ha, de vicces kedvemben vagyok ma…

Az apa véleménye

Most vagyok abban a kapcsolatban (életemben először), ahol az „elvárások” az életem részévé váltak – kicsit szabályok is talán, de semmiképp sem elfogadhatatlan mértékben ülnek rajtam. Sőt mi több, nincs hiszti, ha nem feleltem meg egy elvárásnak. Hogy miért? Mert nincs elvárás, vagy ha van is, azt egyenesen megmondják, jelzik, ergo a játszmák tiszták.
„Nincs elvárás, nincs csalódás” – hangoztatjuk sokszor családon belül, s erre is neveljük lányunkat. Leginkább Ő küzd eme démonnal.

Na de magamról, s az én elvárásaimról, illetve a felém intézett elvárásokról: én gyakorlatias emberke vagyok, s bizonyos dolgok bizonyos sorrendben, megjelenésben, meghatározott módon, formában logikusak és emészthetőek. Mindenkinek a saját fejében a saját elmélete a logikus és az igazán helyes megoldás.

Ám mi van akkor, ha összeköltözöl a kedvessel, akinek a fejében tök más ideológia van ugyanarra a formára, megjelenésre vonatkozóan? Annyira más, hogy nagyon: azaz számomra teljesen érthetetlen, hogy hogyan tudott eddig élni az életben. Ezekkel a dolgokkal kezdődött az a felismerés számomra: hogy nem csak az enyém az egyetlen, ami jó és logikus, csak mert az én rendszerem szerint az, amit látok, lehetetlen, s nem is létezhet olyan. Ezen hajlamos vagyok felhúzni magam; tehát elvárom, hogy úgy lássa a kedves is a világot, adott dolgot, mint én, mert az enyém a jó/jobb.
Ekkor kapcsol be a megfigyelő bennem és mondja azt: hülye vagy, haver. Mit csinálok ma már ezekkel a felismerésekkel? – Viccet.

Napokból egy példa: benéztem a konyhában a fazekas szekrénybe, mert kellett egy kis lábas, ami igaz, hátul volt, de a fedők is ott voltak. Na de hogyan? Legalul a kupakján áll egy, eldőlve, s ebben benne egy másik, szintén a kupakján. Ezen egy üvegfedő, majd egy kis lábas rajtuk. Bosszankodva elkezdtem átrendezni, és felismertem, hogy ez az elvárás – vagyis hogy miért nem logikus a fedőket normálisan elrendezni? – hülyeség. Viszont nem én lettem volna, ha nem szóltam volna be: „Drágám, ha a világ leginstabilabb építményét kell valahol megépíteni, majd téged foglak ajánlani. Szerintem amúgy Bábel tornyánál is tuti Ti raktátok a köveket.” Párom és a lánya is nevetett, velem egyetemben… Ettől jó, ettől működik a dolog – hogy tudunk ezeken nevetni.

Mi volt régen – és mik zajlanak le most a pároknál? Tipikus példa, hogy hazaérsz és a kedvesed rosszkedvű:

– Mi a baj? – kérdezed.

– Semmi – hangzik a válasz. Férfi agy: akkor minden oké. De a leányban mi van? „Miért nem tudja, mi bajom? Miért nem vette észre tegnap este, hogy beszólt, és az fájt nekem?” És durcás. Ergo van egy olyan elvárása, hogy a fiú ismerje fel, mi a baja.

Manapság történt meg velem, hogy egy nagyon régi ismerős, akinek én a számát is kitöröltem már, mert lehúztam a rolót vele szemben, írt egy sms-t, hogy megvan a számom neki, ezer éve nem beszéltünk, holnap névnapom lesz, majd beszéljünk. Én, felismerve az emberkét, gondoltam magamban, rendben, majd beszélünk… egyszer. 🙂 Nem válaszoltam semmit.

Másnap hívnak – szám letiltva. Gondoltam, egy ismerősöm (mivel börtönben van évek óta), így hív – bár amúgy is felveszem, ha így hívnak, hogy mi újság. Erre megszólal a számomra elfeledett ismerős, hogy „Szia, nem reagáltál semmit az üzenetre, valami baj van? Mi van veled?”. Hopp-hopp, jön a felismerés, hogy itt bizony az elvárást már számon is kérik. Ezek szerint reagálnom kellett volna. 🙂
Na, ezek azok az elvárások, amiknek semmiképp sem akarok sem megfelelni, sem az életemet ilyenekre pazarolni. S most nem az emberről beszélek, hanem saját magamról. A minden mással szemben felállított elvárás bodorság.

Ha elfogadom azt az alaptézist, hogy a világ és a történések az én tükröm, akkor azt kapom, amit én sugárzok, adok. Tehát, ha én úgy és azt teszem mással, amit szeretném, hogy velem tegyenek, már egálban is vagyunk. Ergo nem várnak el tőlem olyat, amit én sem várok el. Ha meg elvárnak, nem nagy baj, nem én csalódom.

Ha változtatni szeretnék valamit, például, hogy ha a párom beteszi a szekrénybe a fedőket, ne kupakkal lefelé kezdje, hanem esetleg belefordítva a saját edényébe, vagy „arcával” lefelé, akkor azt elmondom neki, és megvitatjuk, miért jó/ jobb az úgy. Persze elvárhatom csendben, s moroghatok minden nap, hogy ma sem úgy állnak a fedők, de ki megy tönkre? Én – na meg Ő.

Elvárhatom én a gyerektől is, hogy használja az eszét, ha ő fejjel megy a falnak; lehet, hogy csak este tudom meg, de ilyenkor átbeszéljük, hogy miért ment neki (mármint a falnak). Mert elvárni elvárhatok bármit – csalódni én fogok, ha nem úgy teljesül… tehát ha nincs elvárás, nincs csalódás.
Nagyon nehéz így élni, ez tény, és még én is csak az utat taposom, de már felismerem, és csökkennek a számok. Nekem tetszik ez az út.

Elgondolkodtam azon is, hogy a párom ugye „elvárja”, hogy cipőben ne menjünk a szobába – megbeszéltük, és az óta én is így teszek. Ez most akkor egy elvárás, mint olyan, amit betartok? Vagy szabály? Vagy egyszerűen csak értékelem a munkáját, és tiszteletben tartom a kérését? Vagy netán közös egyezség, hogy nem megyünk be cipővel a szobába?

Meg is van a válasz erre: a legelső mondat, amivel kezdtem. Szép keret lesz így: „Most vagyok abban a kapcsolatban (életemben először), ahol az „elvárások” az életem részévé váltak – kicsit szabályok is talán, de semmiképp sem elfogadhatatlan mértékben ülnek rajtam.”