A leány véleménye
Oké, kezdjük egy rendkívül kifinomult kérdéssel: mi a szarér’ kell valakit a származása/neme/életkora/mit tudom én, mije alapján bepakolni egy rohadt skatulyába?!
Most, hogy kicsit kiadtam a feszkót (igen, nekem ennyi is elég hozzá), megosztom Önökkel keserves búm-bánatom okát. Szóval, már több mint fél éve járok imádott középsulis osztályomba, és nem mondhatnám, hogy mindig kisangyalként viselkedÜNK az órákon, éppen ezért már szeptember elején kialakult rólUNK az a kép, hogy MI vagyUNK a legrosszabbak. Mindez miért? (Jó, igen, azért, mert nem vagyunk rendesek a tanórákon. De azon kívül.) Bizony, van pár olyan díszpinty, akik nem úgy viselik magukat, ahogyan azt elvárnák a mélyen tisztelt pedagógusaink, és ezért már rögtön a 9.B a szar-szemét gyerekhalmaz.
Ez bennem, nagy igazságérzettel rendelkező egyénben, nem igazán kelt jó érzéseket. Sőt. Mert oké, elismerem, hogy tényleg zavaró, ha konkrétan leszarnak nem figyelnek rád, de az az 1-2 (oké, inkább 10) gyerek nem az egész, 32 fős osztály. Azzal is tisztában vagyok, hogy már megszületett ama édes-kedves mondás, hogy „akinek nem inge, ne vegye magára”, de bocsika, ezzel nem igazán tudok azonosulni, amikor éppen kijelentik, hogy utálnak minket egytől-egyig, és pár idióta miatt írok nehezebb dolgozatot vagy kerülök hátrányos helyzetbe.
Hogy mit tanulhatok ebből? Várjunk, anyám magyarázott nekem valamit erről, de… ó, a csudába, most nem jut eszembe. Ha kicsit lejjebb vezeted szép szemed világát, úgyis le fogja írni, úgyhogy hülye leszek fárasztani az ujjaimat.
Az anya véleménye
Ahogy megszületünk, általánosítunk. Ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk alkalmazkodni a minket körülvevő emberekhez, környezethez, történésekhez, nem tudjuk azokat részletesen elemezni és elmélázni, vajon Pistike a kezében egy bunkósbottal agyon akar éppen ütni vagy barátsága jeléül kölcsönadná egy próbára… Így az életünk során szerzett és tanult (!) élményeink alapján felcímkézzük a világot és próbáljuk energiáinkat a legoptimálisabban felhasználni… amivel nem is lenne baj, ha értékén tudnánk kezelni és nem hinnénk azt, hogy a skótok tényleg mind smucigok,a cigányok és a feketék mind naplopók… Közben nagyon fel tudunk háborodni, ha rólunk, magyarokról azt mondják, hogy örök vesztesek vagyunk, negatívan látjuk a világot.
Kínában pár évszázada még az árulók, bűnösök teljes családját kiírtották a kollektív felelősség nevében, szerencsére ma már elsősorban önmagunkért vagyunk felelősek, túléljük akár közvetlen hozzátartozóink hülyeségeit is, és bár a címkék, bélyegek rajtunk is tudnak átokként üzemelni, nagyobb eséllyel tudjuk függetleníteni magunkat tőlük.
Én például nagyon is pozitív vagyok magyar létemre… no de ki vagyok én a nagy tömegben? Magamnak fontos, a tömegnek egy apró eleme – lehet-e annyi ént a helyén kezelni, ahányan a tömegben vagyunk? Hány nevet tudok megjegyezni, hány arcot felismerni a tömegben? Elvárom-e hát bárkitől, hogy amikor a magyarokról kijelent valamit, hozzátegye, hogy bár ilyenek és olyanok, azért Gipsz Jakab és Aranka mégsem olyan. Ki képes az ország összes lakosát név és tulajdonság szerint felsorolni?
Elfogadom hát az ésszerűség határain belül az általánosítást, de tudom, hogy nem 100%-ig igaz. S tudok-e ellene bármit tenni, a gyereknek az általánosító tanárai kapcsán praktikus tanácsot adni? Nem sokat… elszomorító, mennyire emberek ők is nevelő létükre, és ezért tanítgatom őt a gondolati szabadságra és a közhely tudatosítására a fejében, miszerint akinek nem inge, nem veszi magára – ő se tegye.
Az apa véleménye
Általánosítás = egy konkrét dolognál többre mondom az adott véleményt/fogalmat/értelmezést a mondandómban. A nők olyanok, a cigányok ilyenek, a zsidók: vááá, a nácik: brrr… a magyarok lopnak, a hollandok lusták, a boltok koszosak s a szomszédjaim idióták. Mindenki hall, néha még mond is ilyeneket. Régen én is. Ha valaki nekem mondja, ma már mindig figyelmen kívül hagyom ezeket. Vagy ha olyan a nexus, akkor javítom, hogy ne általánosítsunk. Az a bizonyos ember, az a bizonyos cselekedete. Ennyi és nem több.
Ahogy egy emberre sem mondhatom, hogy lusta, ha csak a zokniját nem viszi ki esténként (nem magamról írom :)). Ahogy az sem jelenthető ki, hogy mindig megcsalja a csaját/férjét, mert régen is olyan volt. Ergo általánosítok 60 évre előre. Miért? Mert nekem könnyebb elfogadni – leírni valakit egy életre. Könnyebb eligazodni a világban, holott csak egy hamis képet alakítok ki. Nem merül fel a változás lehetősége sem bennem, ha így teszek. Azaz az esélyét sem adom meg annak, hogy változnak dolgok, helyzetek, emberek.
Na, ez az általánosítás – nekem. Amiből szerencsére kinőttem, sok-sok órás figyeléssel, korrekcióval. Igen, magamat megtanultam kijavítani – felismerni, javítani – leszokni. Nem egy perc volt, ma már szerencsére csak annak bizonyos embernek az a bizonyos cselekedete, amit véleményezek. Tudom, ez is hiba, dolgozom rajta – egyre kevesebb, de van.
2 dologban szoktam általánosítani, ami beugrik, s visszatérő. A magyarok hülyék. Másik: az emberek nem érdekelnek. Ami nem igaz. Csak a nagy többségre teszek… persze, arra nagy ívben. Környezetemben pedig maradnak az egyének, s az egyén egy-egy dolga.
