Az anya véleménye

4 hónapja új élettársunk van: Boci, a havenese.  Abban nőttem fel, hogy „majd a saját lakásodban olyan kutyát tartasz, amilyet akarsz” – ezt szavalgattam éveken át a lányomnak is, amíg végül meg nem született a döntés egy asztrológussal való találkozást követően, hogy egy szagtalan és szőrét nem hullató ölebet veszünk magunkhoz.

Barátnőm ajánlására bichon havanese fajtájút választottunk, és mivel 15 évesen már kellőképpen felelősségteljes egy emberpalánta, lányom lett a gazdája. Ergo én kb. a nagyanyja. Boci most már a második lányom (unokám?), lassan többet főzök neki, mint a saját elsőszülöttemnek, és olyan szintű gügyögő szeretetet hozott ki belőlem, hogy én is meglepődtem a saját reakciómon… Tényleg soha ne mondjuk, hogy soha.

Tét nélkül kényeztethetem, a nevelése nem az én feladatom, és imádom a meleg pocakján a piheszőröket simizni, masszírozgatni a libacombnál nem nagyobb combocskáit. Elolvadok, amikor az ajtóban vár és bepisil örömében, ha meglát; ezt a fajta feltétlen szeretetet embertől el sem viselném, mert  hamisnak érezném. A pisi takarításáról nem is beszélve…

Jó érzés feltétel nélkül, kevés korláttal szeretni valakit, ami – mondhat bárki bármit – emberek között bizony rizikós és ritka, mint a fehér holló… hát, én ki is élem Bocin.

Az apa véleménye

Az egész azzal kezdődött, hogy Mágnes elment asztro emberhez, akihez évek óta „járunk”. Nem is ez az utolsó lépés. Első lépés: amíg itt laksz, lányom, kutya nem lesz. Majd a saját lakásodban. Ez ment 14 évig.

Aztááán ment el Mágnes asztrológushoz… s jött haza az új ötlettel, mert az asztromókus azt mondta, jó lesz. Anyuka – Mágnes – megkereste azt a kutyatípust, aminek:

• nincs szaga (néztem bután, a szagtalan szagnak is van szaga, nemhogy egy kutyának);
• nem hullik a szőre (baaameg, csupasz kutya lesz);
• kis testű (szuper, lesz kígyókaja is itthon. Végül is kígyó megeszi, kígyó megnő, több lesz rajta a hús);
• nem ugat (na, szépen vagyunk, egy néma kacsa eddig kijön a fentiekből);
• leányunk felelőssége az egész, övé lesz, Ő cirmog évek óta (na, erre kíváncsi leszek, hogy egy 15 éves lustácska kislányka esőben, hóban, nyári napsütésben megy naponta 2x-3x sétálni, sőt, nevelni fogja a csupasz némakacsás kígyókaját).

Keresés, kutatás, ki lett nézve egy bichon havanese. Nekem ezek nem kutyák. Magányos hülyéknek szeretetpótlék, amihez lehet ragaszkodni, s ha épp unom a faszim, van mire hivatkozva lelépni, agyára menni – ha meg nincs pasim, jól mutat az autóban meg a táskámban, s nem vagyok egy magányos nyomorult, aki senkinek se kell.

Jó és figyelmes apa vagyok, menjünk hát a kiszemelt kutyához. Szuper, ez is pipa, le is lett foglalózva. Eltelt 3 hét, elhoztuk. Engem nem mozgat meg azóta sem – mindez januárban volt, vagy februárban. (Márciusban – szerk.) Nem írtam be a naptáramba, ez tény.
Eltelt x hónap, mi van most? Anyuka felkel, félig lefordulva az ágyról már simogatja is. Bennem az ördög egyből motoszkál: lökök rajta egyet, hátha ráesik a kutyára. Sosem tenném meg, de minden reggel eszembe jut.

Mágneske kijelentette, bármi van, a kutyának főz húst. Nekünk nem. Reggelente sokszor rohan ki vele sétálni. Minden nap kap a kutya minimum 1 óra simizgetést, ölelgetést, meg „jaj jaj” babusgatást. Ha azt mondom, belerúgok, mert a lábam alatt van a kutya, megfenyegetnek, hogy levágják a farkam. Holott nem nekifutásból rúgnék bele, csak arrébb raknám lábbal, mert egy 3 kilós vakarékhoz nem kell sok dolog. Na, mindegy.

Leánykám már, ha tehetné, nem kérne kutyát sosem többet, mert a séta – az nem az ő világa. Főleg nem naponta 3-szor. Ezek ellenére megy, csinálja, de ennyi idő elég volt ahhoz, hogy lássa, nem oly egyszerű ez, hogy van egy kutyám és simizem egész nap. Engem hogy érint? Nevetek. Megmondtam az elején, nem vagyok hajlandó foglalkozni vele. Következetes vagyok, tetszik vagy nem. A falkavezér én vagyok. Ez így is marad. Nekem sose kéne. Mert ez nem kutya.

Aranyos meg szőrös, de gondozza, aki a házhoz hozta.

A leány véleménye

Az agyatlan, harapós, skizofrén hörcsögöktől a szomszéd bújós macskáján át egészen szép utat jártam be, hogy végül egy édi-bédi kiskutya tulajdonosává váljak. Blablabla.

Nyitottam már a lábára a súlyos vaskaput, a seggén nőtt szőre összeragadásán is túl vagyunk már (amitől képtelen volt nagyvécézni), plusz adjunk ehhez a szépséges listához még pár hasmenést is, mely alatt a szobám inkább hasonlított egy disznóólhoz, mint cuki lányszobához. Habár a családtagok hazaérkezését hajlamos túlpörögni és anyám harisnyás lábára ugrálni, amikre ő hisztérikus „nem, nem”-ekkel válaszol, szerintem elmondhatom, hogy nyugodt, jófej kiskölyköt fogtunk ki.

Lusta leány lévén a napi 3 sétát megszenvedem rendesen (főleg a reggelit, édes istenem), és még az is megfordult néha a fejemben, hogy sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne velünk. De én alapban jobban szeretem a könnyebb utat választani, szóval ez nem olyan komoly dolog. Majd megszokom, nem?

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A leány véleménye

Diákmeló. A szükséges rossz.

Vagy azért, mert leégtél és anyuci-apuci nem hajlandó többet a vért izzadva megkeresett lóvéját arra költeni, hogy szórakozz vagy lerészegedj a haverjaidnak nevezett egyedekkel, vagy azért, mert halálra unod magad a nyári szünetben és egy kis mazochista és szuicid hajlammal rendelkezel, vagy pedig, ahogy jelen esetben is, anyuci-apuci küld el, hogy beleszagolj a munka világába.

Nehezebbre számítottam. Persze, egy 15 éves jánynak nem fognak irreális mennyiségű és minőségű feladatokat adni, de azért a minimum 2 órás – találd ki, mivel – eltöltött szabadidő talán kicsit sok. És ahogy körülnéztem az irodában, a többieket sem fenyegette az a veszély, hogy esetleg belefulladjanak a körülöttük felhalmozódott, papírlapok alkotta hegyekbe. Ez nyilván helytől, időtől és fizetéstől is függ, de, hangsúlyozom, ez csak az én tapasztalatom. Anyámé meg az, hogy meggebed. Kinek mi jut, höhöhö.

Azért én elvagyok, pánikra és a gyámügy azonnali értesítésére semmi ok, túléltem valahogy (= az anyám által vásárolt mindennapi sütivel) ezt a 2 hetet, és még a hátam se fáj (irónia). Hurrá.

Az apa véleménye

A szükséges rossz – gyerekszemmel -, ami mégis életre nevel, tanít s megmutatja, hogy mennyire nem ér semmit – anyag oldalról – ma Magyarországon a munka. Na, de mielőtt társadalmi eszmecsere lenne, meg a gazdaság-teljesítőképessége-határozza-meg-a-béreket című messzemenő filozófiai eszmefuttatásba esnék, vissza is kanyarodok a témához.

Sosem voltam diákmunkás – mégis már dolgoztam 14 évesen. Persze teljes illegalitásban, mert a barátunk keresztapja benzinkúton dolgozott, s ott mostunk szélvédőt. Apeh még nem is volt akkoriban, nemhogy Nav. J Ejj de imádtam. Bár reggel 6-ra kimenni bicajjal – borzalmas volt -, a nap végi aprókat számolva mindent feledtetett a dolog. Abból mentem haverokkal táborba. Egyből tisztelettel is bántunk a pénzzel – mert megdolgoztunk érte. Más volt ez, mint amikor „anya, kellene szendvicsre”, meg „visszaviszem az üvegeket” – talált pénzek…

Szóval ilyen haszna is van a diákmunkának – megtanít értékelni a munkát, illetve az érte kapott „milliókat”. A zsebpénz más értelmet kap, ha az ember nem csak kapja, hanem dolgozik is érte. Más lesz a havi 5000, vagy a 30 ezer, amit a lányom egyes osztálytársai kapnak zsebpénz címszó alatt. Ámulok, hogy a szülők, hogyan, miből, miért tolnak egy 14-15 éves kölöknek havi 30 ezret. Sok cigizik már közülük, sok meg iszik is. Mire kell egy kölöknek 30 rugó havonta?! Tudják-e, hogy havi 2000-et félrerakva 65 éves korukig 5 millió 200 ezer forintot tudnak összerakni? Ugyanez 10000 Ft-tal viszont 26 millió. (Melyik nyugdíjas ne örülne ennek az összegnek? Kérdezzünk csak meg párat a környezetből.)

S ezt nem lehet elég korán elkezdeni, mert nyugdíj itt nem lesz. Senkinek 20-30 év múlva ez nem kérdés. Szóval diákmunka. Kell. Jó, hogy van. Szükség van rá – hogy még többen tanulni akarjanak, s elhúzni az országból. Ha meg itt marad a diákmunkás, akkor majd lesz belőlük Foci stadionban éhező nyugdíjas. Diákmunkának pl. a stadion körüli munkák a menők most: ott van a lóvé – azaz oda sok megy most, érdemes ott keresgélni. Mezőkövesdi focisták, szép zöld gyepen, király. Diákmunkában mehetnek a srácok füvet nyírni…

Az anya véleménye

Május végén döbbentem rá, hogy már 15 éves kortól dolgozhat a kiskorú, szülői engedéllyel. Egyből rárobbantam kollégámra, aki a cégnél a postázó, archiváló csoportért felel és kikönyörögtem 2 hét 6 órás munkaszerződést a lányom részére nevelési célzattal, az alábbi okokból:

• hiszem, hogy a munka nemesít, de legalábbis, jó motiváció lehet, hogy tanuljon és ne agyatlan, zombi-melóhelyen kössön ki, ahol szellemi fogyatékossá válik idővel;
• az ország egyik legnevesebb multijánál szerzi első munkaélményét, légkondis irodában, hozzárendelt gépen iktatva a bejövő levéltömeget és nem a McDonaldsban takarít;
• mivel nem egy túl nyitott, közvetlen személyiséggel rendelkezik, elsőre legyen 2 hét csupán (így is torok gyulával randizott az első hét végére a kezdeti stresszt követően és egyből halasztani kellett 1 héttel a 2. hetet…);
• fél éves kiskutyánk miatt 6 órára rövidítettem a munkaidőtartamot, hogy iskola időhöz hasonlítson a munkarend;
• minden nap velem és aktuális ebédpartneremmel ebédel, hogy a sziasztokon kívül ne nagyon kelljen megerőltetnie magát kommunikáció és munkatársakkal való együttműködés terén, valamint nem alábecsülendő a gyomor, mint jelentős ingerzóna szerepét napi közérzetünkben, teletömöm minden délben minőségi ebéddel és sütivel a céges büfében (!), hogy jó élmény maradjon számára az első munka;
• pénzt is keres, amit aszkéta életmódja miatt hajlamos alábecsülni, de nekem kapóra jön, hogy a nyár végi kiárusításon nem nekem kell finanszíroznom a jövő évi top és póló kollekció beszerzését;
• bekukkanthat a bürokrácia összetettségébe a be- és kilépése kapcsán, ami szintén remek tapasztalat, hogy a világ messze nem olyan egyszerű, mint ő képzeli, sőt… agyrém a nyomtatványtömeg, amit ki kell tölteni ilyen esetekben;
• és ami kicsit balul sült el: a meló időbeli eloszlásának hullámzó volta és zombisága miatt sorozatfüggő lett, illetve generációjának ezerfelé figyelő képessége miatt egyszerre képes iktatni-csúsztatni, pecsételni és sorozatot nézni követve munkatársai példáját… remek. Az eddig könyvek felé billenő mérleg ismét a filmek felé billent… bár remélem, csak átmenetileg.

Jövőre, Veled, ugyanitt? Részemről semmi akadálya…

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: