Leány
Vagy ha van is, eltitkolják. Bár ez nem túl meglepő. Anyám a múltkor mondta, hogy ha valóra válnának a gondolataink, a legtöbb ember terhes meg halott lenne. Rám mondjuk az utóbbi igaz, mert nem rajonganék érte, ha a titkos imádottam terhes lenne.
Ha már ennyire nyaggattok, akkor elmondom, hogy anyut pl az borította ki, hogy nem értik meg, ha nemet mond, mert nincsenek tekintettel rá, apámat már valószínűleg az a tény, hogy egy légtérben kell tartózkodnia velük, engem meg az, hogy nagyjából semmiről nem tudunk beszélgetni. Imádjuk a Karácsonyt!
Amúgy azt nem szeretem ebben az ünnepben, hogy konkrétan kötelező együtt lenni, és úgy tenni, mintha élveznénk. Jó, a Fekete Péterezés egész jó volt a 126 unokatesómmal, de ez tartott kábé fél óráig, a többiben meg széles művigyorral a fejemen ettem. Szerintem nagykoromban 2 dologból fogok megélni: ellopom a kormányoktól a család elleni pirulákat és a feketepiacon árulom őket, meg feltalálok valami fogyasztó izét. Ja, azt már feltalálták. Akkor marad a munkanélküli segély. Csak pozitívan!
Így gondolja az apa
Mielőtt meghalt apám, előtte 2 hetet velük voltam, sok dolgot láttam, megértettem, hogyan működnek, mi az a feltétel nélküli szeretet, mi az, hogy elfogadni valakit, s a bajban ott állni mellette s gondoskodni, ami csak belefér. Igen, ez az anyai minta megvan bennem, de messze nem oly erős, kötődős, mint az anyámé. Enyim korlátos időben nagyon. Mert megcsinálom, beszerzem, intézem, támogatom, de nem egész nap. Ott ülni valaki mellett egész nap, erre én képtelen vagyok. Voltam, s leszek.
Na de van más családi minta is, ami most nem oly érdekes. Hanem, az inkább, mennyire tudom elfogadni Őket. Akkor az után a 2 hét után tejesen más volt minden, mint most. Akkor azt hittem, elfogadtam, megértettem Őket. Apa meghalt, maradt anyám. Telefonon ápoltam, mert messze élünk. Kialakult egy sokkal jobb, tartalmasabb kapcsolat, mint apám halála előtt volt.
Viszont még mindig van pár dolog, amit nem bírtam befogadni, megemészteni. 1992-ben költöztem Budapestre. Eleinte minden hétvégén, majd egyre ritkábban jártam haza. Utóbbi időben ez évi 1-re redukálódott. Bőven elég. Összement a város, nincs ott semmi, ami érdekel már. Anyámmal találkozom többször, persze, bár nem sokkal. S amit nem tudok még mindig megemészteni? Vagy csak újra visszaestem? Nem tudom.
Például kaja pakolás. Halálom. Ha azt mondom, nem kérek semmit, akkor néz, majd csak fele annyit pakol, mint tervezett. Mindig mondtam, nem kérek, nem kell több. De még akkor mindig beesett valami a táskába… Eljutottam oda, hogy amikor megkérdezi anyám, mit pakoljon, meg mennyit, én már csak annyit mondok, amit csak akarsz. Nem érdekel. Ha nem érdekelt, nem tenném hozzá, s a hangsúlyon is változtatnék, akkor egész kedves is lehetnék, de nem megy. Az értetlenég, a másik nem tisztelete megőrjít. Ha nem kérek semmit, akkor ne rakjon semmit. Persze nézhetjük az Ő szemszögéből – ha sütöttem, vidd el, itt a szeretetem benne. Miért nem engedek én? Ugyecsak? Ebbe az irányba megyünk, s igyekszem kedvesen elmondani, hogy anyukám, amit csak akarsz, azt pakolsz. Na, ezzel azért van dolgom – a másik álláspontját megérteni, s hagyni, hogy rám „erőltesse”. (Asszertív kommunikáció sem jött be: hagytam már ott az összes kaját, adtam már vissza ajándékot, szóval kipróbáltam mindent a kötelező lépésekkel. Be kell látnom, Ő „győzött”).
Másik dolog pedig a makacs, ostoba gondolatok, ami mögött nincs érv, csak érzelmi töltés. Ahogy öregszik, egyre több ilyen van. Nehéz… Cserébe töri az élet… Látom. „Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják. Aki tiltakozik a végzete ellen, az ugyanoda jut, mint az engedelmes – legfeljebb jól összetöri magát a vonszolás közben”. Ez elég muníció számomra, hogy ne legyek olyan, mint Ő.
Az anya véleménye
Karácsony a szeretet ünnepe. Összejön a család és úgy csinál, mintha hú, de nagyon szeretnénk egymást. Közben ki nem mondott, soha meg nem beszélt régi feszültségek sorakoznak a palackban és próbáljuk a dugaszt nem kirántani egészen véletlenül… Óvatosan lavírozok hát a palackba zárt témák között, szóba ne kerüljön egy se: főleg, hogy vacak színészként hajlamos vagyok kivicsorogni az álarc mögül és akár a búcsú előtti utolsó pillanatban beletenyerelni az idillbe.
Az alapprobléma szerintem az, hogy az emberek a saját buborékvilágukban élnek, ahol jól megmagyarázzák maguknak és a külvilágnak, miért jó úgy, ahogy ők élnek-gondolkodnak, és egyáltalán nem kíváncsiak mások véleményére, pláne ha az el is tér az övéktől vagy netán rávilágít a sokszor ellentmondásoktól hemzsegő eszmefuttatásukra. Ellenben Bólogató Jánosokra van szükség, akik visszaigazolják, hogy mennyire csúcs szuper a kedves családtag – éppen csak állva nem kell tapsolni a tökéletességükhöz. Szüleink autokrata stílusát már nem is említve, ahol ha nem úgy táncol például az unoka, ahogy szerintük kellene és esetleg kényelmetlen véleményt formál rájuk nézve, jön a fenyegetés, hogy így nem lesz csurran-cseppen-zsebpénz legközelebb…
Mivel az intimitás alacsony fokú családunkban, így inkább sztorizunk és századszorra hallgatjuk végig egymás őstörténeteit, amihez próbálunk jó pofát vágni és úgy csinálni, mintha még sose hallottuk volna. Végül is azt a pár órát igazán kibírjuk. Egy része eltelik evéssel, másokról meséléssel (milyen hasznos is a pletyka!) és ha túlfutunk a kritikus óraszámon, jöhet a szedelődzködés és szeretetteljes búcsú.
Egy bibi van, ha vidékre kell menni és nem tudok pár óra elteltével búcsúzkodni, még ott is alszunk. Búcsúzásnál például hiába nem kérek semmi útravaló kaját, 6 hétre pakolnak, mert a nem náluk egy udvarias igen. Hiába nálam nem. Én mindig értsek meg mindenkit, hiszen ők csak jót akarnak. De ők miért nem értik meg, hogy ami szerintük nekem jó, az nekem adott esetben egyáltalán nem jó?
Miért kell nekem mindenhez és mindenkihez jó pofát vágnom? Abba már inkább bele sem gondolok, hogy az egész emberiség egy nagy család, és amit a családtagjaimról írtam, kábé egy az egyben átvihető barátokra, munkatársakra, szomszédokra – bárkire körülöttem.
