Az apa véleménye

„Türelem nagy kincs, de nekem egy csepp sincs.” Nem tudom, honnan ered eme szólás, de néha sajnos becsúszik egy-egy ilyen. Persze csak családon belül. Ezt is megfigyeltem.

Ha a fiamat nézem, felőlem falra mászhat, eleshet, bénázhat – ez a dolga, így tanul. Igaz, nem vagyunk sokat együtt, de ez más téma, lehet, hogy emiatt van, még nem tudom. Munkahelyen nincs bajom, a stressz, mint olyan, nem nagyon létező fogalom, maximum motiváló izgatottság van bennem határidők miatt, és kollegáimmal szemben sincs bennem türelmetlenség.

Megvizsgálva a dolgaimat, működésem, mindössze 2 helyen van jelen a türelmetlenség bennem. Egyik nagy terület a vezetés. Amikor rabolják az időmet. Igaz, ez csak autóval fordul elő. Motorral nincs olyan, hogy feltartanának. Amikor robogózom azért, ha meg a nagy motorral megyek azért. Viszont amikor autóval haladnék, akár a KRESZ szabályainak betartása mellett, akár nem, és nem tudok, olyankor van vörös köd, s nyugtató mondatok hada kerül elő. Egy példa erre: amikor párhuzamos közlekedésű útvonalaknál 2 „szuperokos” 40-nel megy egymás mellett, és egyiknek sem jutna eszébe, hogy legalább nem a másik autó mellett kéne haladni, hogy más ide-oda cikázva legalább el tudjon menni, ha akar. Na, ez ultra gáz szitu bennem. Meg amikor a nyomorult hétvégi majom 70-nel megy 90 helyett, főúton… ezeket irtanám, szó se róla. És nem a kamionokról, teherautókról van szó – ott ez belefér a rendszerbe. Ami tény, hogy a jogsit nem látáshoz és vérnyomáshoz kötném, hanem reflexhez és helyzetfelismeréshez. Ha valaki nem tudja a közlekedési táblákat értelmezni, plusz a GPS figyel az ablakán, de úgy sem talál haza…  na, ezek nem az utakra való homo sapiensek.

Másik terület a párom „csinálom-is-meg-nem-is” dolgai, például pakolás az autóba. Ha én csinálom, semmi bajom. Ha ő csinálja, semmi bajom. Ha mindketten csináljuk, akkor sincs semmi baj, bár itt azért emelkedik a vérnyomás. Vörös riasztás, ha ő úgy csinál, mintha csinálná, de nem csinálja. Na, itt konkrétan tízezred szekundum és kész a vörös köd. Nagy halom cucc, amit be kell rakni az autóba, de ő csak egyet fog meg, azzal elindul, majd kérdez, mit vigyen – ááá. Vagy ha kivitte az autóba azt az egyet, akkor megáll az autó mellett, mert ő ugye kész van – ááá. Szóval a legjobb, ha a kabátját fogja, és vár valahol, ahol nincs az utamban pakolás alatt. Én átlátom, mit raktam, tettem, hogyan hová, s nem kell várnom semmire. Ú, ezt még meg sem beszéltük, na, sebaj, úgyis elolvassa, mielőtt felmegy a blogra, szóval tudni fogja. 🙂

Minden egyéb más területen nincs jelen türelmetlenség az életemben. Adott helyzetet kezelem, racionalizálom, felmentem magam vagy bárkit, ergo nincs okunk türelmetlenségre, nyugalom van. A párommal kezeltetjük magunkat egymással, tehát ez a terület is javul. A közlekedés marad, ahol az önkéntes rendőrt meg legfeljebb a bennem élő pusztítót kell kezelnem. Kezelem – de látom, hogy ez lassan megy…

A lány véleménye

Szabadság, türelem, e kettő kell nekem – jó, költőnek inkább nem megyek, de végül is ez a szócska is állhatna abban a bizonyos verssorban. Viszont kétlem, hogy Petőfi valaha is gondolt eme korszakalkotó ötletre; pedig a sok-sok szerelmes versike helyett a türelemről is írhatott volna, mint népművelő írófi.

Bocsi, megint elkalandoztam egy kicsit. Ha már nincs türelmed kislányosan bájos, ugyanakkor gyakran elkallódó gondolataimhoz, azt is megértem, elvégre rokonlelkek vagyunk. Ezzel arra akarok, pardon, szeretnék célozni, hogy, habár írásaimból kitűnik tökéletességem, azért még nekem is van pár apró, ici-pici, észrevehetetlen hibám. Na, jó, kezd elegem lenni saját magamból. 🙂

Tehát, a türelem nagy erény, főleg ha az ember valamilyen úton-módon rá van szorulva. És hát, tapasztalataim szerint mindenkinek szüksége van rá, még ha nem is olyan nagy mértékben, mint például Piri néninek a szomszédban, aki türelmesen várja, hogy a mosogatószer megvegye saját magát. Persze ez is, mint minden, gyakorlás kérdése, úgyhogy ez se egyik napról a másikra fog belénk mászni (erre inkább nem mondok hasonlatot).

Emlékszem, amikor még régebben tanultam hangszeren játszani, és tök jó, mert meg sem tudom számlálni, hányszor került a „fufulyám” (családi elnevezés, biztos foghiány lépett fel nálam akkoriban) közelebbi kapcsolatba a kottatartó állvánnyal, az anyafölddel, netán a fallal is. De ez – csak hogy tisztázzuk, hogy nem kifejezetten a fúvós hangszerekre voltam specializálódva – nálam minden új dologgal való ismerkedésre érvényes a mai napig, mindenki nagy bánatára.

Azért szerintem fejlődőképes vagyok, hiszen sok küzdelmet átéltem már ennek kapcsán, kezdve a „nem azonnal kapom meg, amit akarok, sírjunk együtt” dologtól a „vajon ez meg mér’ nem sikerül elsőre” dilemmáig. De végül is, azért vagyok itt, hogy tanuljak a hibáimból és egyre jobb és jobb legyek, nem?

Az anya véleménye

„Mindent akarok most és rögtön, mindent akarok azonnal, mindent akarok most és rögtön – héj, még ma”. A türelemről mindig ez a Bikini dal jut eszembe… alapvetően azért, mert a bennem élő gyerek pont így áll a világhoz és ezt várja el.

Az élet azonban fütyül a kölyök elvárásaira, sőt – addig buktatott meg, amíg meg nem untam a véresre horzsolt orromat és el nem kezdtem türelemleckéket venni, azaz felnőni. Ma már azonban kijelenthetem, hogy  tisztában vagyok vele, hogy mindennek eljön az ideje és felesleges sürgetni a történéseket, másokat; mindenre meg kell érni.

A legjobb tanítóm Müller Péter Ji king című könyve, a mai napig elő tudom húzni, ha nem jutok dűlőre életem adott eseményének érzéseit boncolva és emésztve. Az egyik legbölcsebb tanításnak tartom üzeneteit.

Ha bármilyen témában megmagyarázhatatlan nyugtalansági roham tör rám (évente 1-2 alkalomról van szó, és már kitanultam, hogy ilyenkor mélyről, legbelülről érkezik az üzenet), akkor előveszem a könyvet és érmécskéimet, ráhangolódom, dobok, aztán kíváncsian várom a választ.

Alapban imádom a szimbólumokat, amiket külön élmény megfejteni, a helyzetre vonatkozóan értelmezni és magamra szabni az adott üzenet lényegét… ami az elmúlt sok évben semmi más nem volt, mint hogy nem értem még meg. Tehát meg kell szelídíteni magamban a nagyravágyást, az ambíciót, a „mindent-azonnal-akarok” érzést. Hajt ugyan a lendület, az akarat, de még túl nyers, túl egós.

A másik jól ismert türelemre tanító jel pedig – minő meglepetés – a nagy erő összegyűjtése. Megint csak türelem, kitartás, érlelődés… a várakozásban érik az ember, s érlelődnek élethelyzetei is.

Ahogy a koraszülött gyerek is kevéssé életképes egy időre születetthez képest, úgy életünk eseményeire nekünk is, környezetünknek is meg kell érnie.

Ezek persze annyira egyszerűnek tűnnek, ha az ember elolvassa; ám amikor belül majd szét vet az energia, hogy: menjünk, haladjunk, kérem, mire várunk, miért nem csináljuk, hát tényleg nem látják a többiek, amit és ahogyan én?

Szintén magamra, anyai mintámra ismertem, amikor elhatároztam, hogy megtanulom a Bach virágcseppek rendszerének logikáját és találkoztam a Nebáncsvirággal. Ez az idő virága, azoknak segíthet, akiket irritál mások lassúsága, eltérő sebessége, hamar ingerültekké, nyugtalanná, türelmetlenné válnak. A zsigeri mintám nekem is az volt, hogy „Mire vársz, miért nem csinálod már? Inkább megcsinálom helyetted.”. Ez viszont hosszútávon általában nekem volt szívás, hiszen belül puffogtam, hogy már megint nekem kell… szembesülve a saját hülyeségemmel, új alapokra helyeztem működésemet.

Pár éve lányom viszonylag hosszú, akár több napos határidőket kap például szobája kitakarítására, nem használt ruhái kiválogatására és (meglepetés!) a rendszer működik. Neki sem kell azonnal kaszát-kapát eldobva nekiesni a feladatnak, csak mert én éppen most kitaláltam. Emésztheti, rákészülhet, és időben meg tudja nyugodtan csinálni – és én sem szívok mások helyett dolgozva, erőmön felül vállalva.

Jobban érzem magam a bőrömben én is, a környezetem is, és ha körbenézek, valóságos láthatatlan rózsamező illatozik már pár éve körülöttem.